Virágszemű Lázár Ervin, Virágszemű Lazar Ervin
A LYUKAS ZOKNI Volt egyszer egy lyukas zokni. Új korában nem akárki lehetett, mert előkelő anyagból készült, és hetyke kék minták ékeskedtek rajta. De hát most már megöregedett. S mondom, volt rajta egy lyuk. Amolyan pöffeszkedő, cafrangos szegélyű. Bent laktak egy rozoga szekrény legrozogább fiókjának legalján. - Azért én szebb vagyok nálad - mondta a lyuk a zokninak. - Mi - csodálkozott a zokni -, még hogy szebb?! Mitől vagy szebb? - Mert átlátni rajtam - mondta a lyuk. - Ugyan - oktatta a zokni -, rajtam éppen az a szép, hogy nem vagyok átlátszó, s nézd meg a gyönyörűséges kék mintáimat! - És piszkos is vagy - folytatta a lyuk, fittyet hányva az oktatásra -, én bezzeg sohasem piszkolódom be. Ezen a zokni elgondolkodott. - Na ugye! - hangoskodott a lyuk. - Te is belátod. Nem is méltányos, hogy én ilyen kicsi vagyok, te meg ilyen nagy. Fogta magát, nőtt egyet. Most már alig maradt valami a zokniból. Nagyobb volt a lyuk, mint a maradék zokni. - Teljesen tönkreteszel - siránkozott a zokni.
Virágszemű lázár erin brockovich
- Virágszemű lázár erwin schrödinger
- Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér | könyv | bookline
- Virágszemű
- Virágszemű lázár ervin obituary
- Lázár ervin virágszemű
Abbott
Mese - Lázár Ervin: A virágszemű
– kapott utána Mufurc, megragadta a baba lábát, és kirántotta Tupakka kezéből. Mintha valaki azt mondta volna, hogy "jaj", de ebben nem lehetünk bizonyosak a koppanás miatt. Mert a baba feje nagyot koppant az asztalon. S a koppanástól nem lehetett hallani a "jaj"-t. Ha ugyan mondta valaki. Mert az eseményeket tekintetbe véve csakis a babának lett volna oka jajt mondani. De az a legritkább eset, hogy egy műanyag baba beszélni tudjon. Ha tud is valamit mondani, példának okáért azt, hogy "szervusz, Mufurc", csakis azért tudhatja, mert egy kis magnetofon van beépítve a hasába. – Meg is nézem – mondta Mufurc, amikor Tupakka kilépett a szobából, és gyorsan lecsavarta a baba fejét. A nyaka helyén belekukkantott a hasába, nem látott benne semmit. Kirántotta hát a kezét is meg a lábát is, minden lukon bekukucskált. Semmi. – Még hogy ez beszél?! – sziszegett megvetően Mufurc, és az asztal szélére söpörte a szánalmas babaroncsot. Kipp-kopp, kopogtak a leszakított végtagok, gur-gur, gördült a fej a falapon.
Vakarta a legény a feje búbját. - Mégis, hogyan találom meg? Nem indulhatok vaktában a világnak! - Azt nem is kéri tőled senki - nyugtatta meg az apja. - Ezen az úton elindulsz napkelet felé. Keveset pihenj, keveset aludj, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Menni kell, menni! S amikor aztán egy dombocskához érsz, állj meg, vedd le a válladról a zsákot, és vesd el a dombocska földjébe a búzát. De nem lehet ám akármilyen dombocska. Ennek a dombocskának fekete humusz a földje, puha, omlós. A legtetején meg három fenyőfa áll, s mind a három fenyő csúcsán egy piros begyű madár énekel. Jól van, elbúcsúzott a legény a szüleitől, az édesanyja még sírt is egy sort, de nem tartóztatta, hiszen tudta jól, egyszer minden legénynek neki kell vágni a világnak. Ment, mendegélt a legény, még fütyörészett is, pedig ugyancsak húzta a vállát a jókora zsák. De azt gondolta magában, mit számít ez a kis fáradság, amikor ekkora gazdagság vár rá. Még meg is simogatta a nehéz zsákot. - Ugye, zsákocska, nem hagyjuk mi cserben egymást?